Június 1-jén, hétfőn tanítás után a franciás csoport útnak indult vonattal Budapestre azzal a céllal, hogy a tanévet egy közös programmal zárjuk le. A 9 főből álló kis csoport a munka mellett jól összeszokott, összebarátkozott a tanév során, így tényleg szívesen vágtunk neki a kirándulásnak.

Május 28-án a 10. D osztály a Király lépcső leküzdése után, valamint a Nemzeti Galéria előtt feltáruló  panoráma élvezete után egy időutazásra indult a legnagyobb magyar festők és alkotásaik nyomában.

Április 24-én pénteken kívül belül tavaszi hangulat lengte be az iskolát. Az angol munkaközösség Spring festival rendezvénye azzal a céllal szerveződött, hogy becsalogassuk a tavaszi újjászületés könnyedségét és örömét a Bottyánba.

Kedves kollégám mondta egyszer: „Minden rosszban az a jó, és minden jóban az a rossz, hogy egyszer vége lesz.” Most itt állok, első osztályom tablóképét nézegetve és emlékezem. Visszagondolok az első veletek töltött szakmai órákra, amikor a villamos áram fogalmával ismerkedtünk, az első gyakorlati foglalkozásokra, amikor megtanultuk, hogyan kell megfogni a forrasztópákát. Öt év telt el azóta, öt év óta jöttök velem, és már csak hetek választanak el Benneteket attól, hogy bizonyítvánnyal is igazolni tudjátok, elektronikai szakemberek lettetek.

Egy műalkotás margójára. – Egy magyaros osztályfőnök hajlamos azt hinni, hogy amit tesz, az nem pusztán munka, hanem lassan kibomló műalkotás. Hogy a szavak, a beszélgetések, a közös csendek és nevetések mind-mind vonások egy készülő képen. Lehet, hogy ez elfogultság. De ma ezt az elfogultságot vállalom.

Öt évvel ezelőtt vágott bele ez a közösség a közös útba, amely során a kisfiúkból céltudatos, erejük teljében lévő fiatalemberek váltak. Osztályfőnökként büszkeséggel tölt el a fejlődésük: nemcsak fizikailag, a sport iránti elkötelezettségükben nőttek meg, hanem lélekben és összetartásban is példát mutattak.

Kedves 13.D! Kedves Gépészek! Ha most egy gépelem-szerelési útmutatót kellene írnom hozzátok, valószínűleg azzal kezdeném: „Vigyázat! A szerkezet kiszámíthatatlan, néha zajos, de a teherbírása páratlan.”

Emlékeztek még az első napra, amikor beléptetek az ajtón? Akkor még bizonytalanok voltatok, mint a kirepülni készülő fiókák, akik nem tudják, hol kezdődik az ég – csak érzik, hogy egyszer el kell majd rugaszkodni a biztos ágról.