Azt hiszem, talán a szalagavatón kezdődött…
Megsejtettük azt a pillanatot, ami aztán elkerülhetetlenné vált május 6-án. Igen, próbáltunk róla nem tudomást venni, osztályok, osztályfőnökök, szaktanárok egyaránt. Hiszen olyan sok mondanivalónk lenne még egymásnak.
Olyan sok mindent meg tudnék még tanítani. Angolból, magyarból, történelemből, matematikából, szakmából, a hit felé vezető útról is. Olyan sok mindent kellene még átadni. Annyi tapasztalat, annyi tudás, annyi jótanács, annyi információ… Azon túl, hogy majd hozd magaddal az érettségire a középkék golyóstolla(i)dat, a személyi igazolványodat, a vizsgabehívódat, öltözz fel egyenruhába, reggelizz, ismételj/már ne tanulj, el ne késs, szerezz karórát, és a többi „feledhetetlen”, megkerülhetetlen mondat. Szükségszerűek. Fontosak.
És közben azon kattogott az agyam, vajon eleget voltam-e mellettük, vajon tudtam-e érzékeny, értelmes felnőttként biztonságot adni a gyerekeknek, sikerült-e vállalható utakat mutatni nekik? Beszélgettem-e velük eleget? Mindenkivel? Jól reagáltam-e, amikor elvesztek a felnőtté válás útvesztőjében, és feszegették a határaikat, esetleg nyeglén szóltak vissza a tanórákon? Tudtam-e az okokat? Átadtam-e nekik az alapértékeket, amik az én, a mi életünket szervezik, legyen szó egyénről, hazáról, társadalomról, közösségről, hitről, felelősségről?
Az utolsó hét több okból is különleges volt.
Megható volt az évfolyam egysége. Az osztályok egymás iránti szeretete és kölcsönös tisztelete. Kíváncsisága. Öröme. Igazgató úr mondta ki a titkot ballagási beszédében. Ezek a gyerekek igazán szeretik egymást.
Izgalmas volt látni az egység mellett a sokszínűséget. Az A-sok reális önismeretét, a B-sek kreativitását, a C-sek férfias erejét, a D-sek improvizációs készségét és humorát, az E-sek fegyelmét, művészeti és esztétikai élményt adó produkcióját.
Hihetetlenül sok programban volt részünk. Elbúcsúztatott minket a város, megköszöntük az osztályt tanító tanárok munkáját, búcsúztatott az iskola, elpróbáltuk a nagy nap koreográfiáját. És elköszöntek az osztályfőnökök. Felemelő volt látni, hogy szinte minden osztályban előkerült valami búcsúajándék füzetecskék, emlékkönyvek, egyenpólók, útlevelek, vagy lélekmozdító kirándulás, palacsintázós este, spontán szerenád formájában.
Búcsúztunk, de nem köszöntünk el. Hiszen ők az első évfolyamunk, akik jó részben csak a négy évtől, de nem az iskolától búcsúztak, hiszen maradnak technikusi évfolyamainkon javarészt ugyanazokkal az osztályfőnökökkel. Különös jelentést adott ez a ballagás fogalmának.
A ballagáson persze mindannyian ragyogtunk. A könnyek is a szemünkben. De mosolyogva mentünk végig az úton, az illatozó teremből kilépve, a virágba borult iskolán keresztül, a sorfalat álló alsóbb évesek tekintetétől övezve, a szülők szempárjait keresve. Nekem legnehezebb az a pillanat volt, amikor ült előttem a 12.D osztály, tudtam, hogy már sorakoznunk kellene, de még nem tudtunk elindulni. Ők szinte beleragadtak a székbe, a pillanatba, én pedig csak néztem őket. És aztán csak álltam, szavak nélkül. Az a csönd volt, ami mindennél beszédesebb. Ez volt az utolsó mondatom: Sosem akarok ebből a teremből kilépni…
Mindig az utolsó percek a leghosszabbak és a legrövidebbek…
És aztán, amikor a virágcsokrok még a vázákban illatoztak, és a ballagási süteményekből még mindig lehetett lakmározni, elkezdődött az írásbeli vizsga. Erre vártunk 12 évig… Elárulom, mi, pedagógusok éppúgy izgulunk, mint a diákjaink, hiszen egyaránt megmérettetik itt tanár és tanítványa. De bízunk bennük, és a közösen elvégzett munkánkban, a képességeikben, a józan eszükben.
Különösen mi, az osztályfőnök: Várallyay Johanna 12.A, Kalauzné Szabó Csilla 12.B, Pádár Miklós és Bíró Ferenc 12.C, Vargáné Tomcsik Erika 12.D és Blahó-Kiss Katalin 12.E.
És persze búcsúznak, és velük, értük drukkolnak övéikért a technikusi osztályok osztályfőnökei: Gál Géza 2/14.A, Vitézné Jakus Enikő és Bakosné Vincze Andrea 2/14.B, Zsoldosné Borosi Beáta 2/14.C.
Hajrá végzősök!
Vargáné Tomcsik Erika