Emlékeztek még az első napra, amikor beléptetek az ajtón? Akkor még bizonytalanok voltatok, mint a kirepülni készülő fiókák, akik nem tudják, hol kezdődik az ég – csak érzik, hogy egyszer el kell majd rugaszkodni a biztos ágról.
És valahol itt, ezen a fán kezdtünk el együtt élni. Eleinte csak óvatosan kapaszkodva, szinte egymást is tanulva. Aztán lassan az ág nemcsak megtartott benneteket, hanem otthonná is vált.
Közben, szinte észrevétlenül, elröppent öt év.
És ezalatt nemcsak egy osztály lettetek, hanem egy csapat kismadár, akiknek közös szárnycsapásai lettek. Saját történettel, belső poénokkal, emlékekkel, és egy olyan fészekkel, ahová mindig jó volt visszaszállni.
Emlékeztek az erdei „wifi-keresésre”, amikor végül nem a térerőt találtuk meg, hanem egymást? A kirándulásokra, ahol együtt figyeltétek a világot, mintha először látnátok? A strandolásokra, a közös főzésekre és sütésekre, amikor a fészek körül minden kicsit hangosabb, kicsit kaotikusabb, de sokkal élőbb volt? És ott voltak a színházi esték, a számtalan nevetés, és a szalagavató is – az a pillanat, amikor egyetlen este alatt látszott, mennyit változtatok. Mintha akkor vált volna igazán erőssé a szárnyatok: már nem csak próbálgattátok a repülést, hanem készen álltatok rá.
Most pedig itt álltok a peremen.
Nem bizonytalan fiókák többé, hanem olyan madarkák, akik már tudják, mit jelent a szél, a tér, az iránykeresés. A fészek már kicsi, kinőttétek. El kell rugaszkodnotok.
Hiányozni fogtok. A hangotok, a nevetésetek, az, ahogy mindig élet volt körülöttetek.
És amikor majd nem úgy fúj a szél, ahogy szeretnétek, amikor bizonytalan lesz az irány, jusson eszetekbe: nem először repültök. Már tanultátok, hogyan kell. Itt, ezen a fán, együtt.
Nem megtorpanni. Nem visszazuhanni. Hanem újra és újra korrigálni a szárnycsapást, venni egy nagy levegőt, és menni tovább.
Mert tudjátok, lehet ezt így is.