Egy műalkotás margójára.
– Egy magyaros osztályfőnök hajlamos azt hinni, hogy amit tesz, az nem pusztán munka, hanem lassan kibomló műalkotás. Hogy a szavak, a beszélgetések, a közös csendek és nevetések mind-mind vonások egy készülő képen. Lehet, hogy ez elfogultság. De ma ezt az elfogultságot vállalom.
Öt évvel ezelőtt kaptam egy különleges ajándékot: egy harminc darabból álló ceruzakészletet. Nem volt benne két egyforma. Volt köztük erőteljes és visszafogott, élénk és mély tónusú, határozott és finoman rajzoló. Mindegyik önálló világ volt – mégis együtt adtak ki valami egészet.
Ti voltatok ez a doboz.
Amikor elkezdtük, előttünk volt egy érintetlen papírlap. Egy tabula rasa. Aztán lassan, napról napra, színekkel telt meg. Kirándulásokkal. Vitákkal. Nevetésekkel. Olykor csendekkel. Mélységekkel és magasságokkal. Barátságok születtek, személyiségek formálódtak. És közben a kép – észrevétlenül – elkezdett élni.
Nem minden maradt változatlan. Voltak színek, amelyek idővel elhalványultak, eltávolodtak. De a helyük itt maradt velünk. Mert amit egyszer együtt rajzoltunk, azt nem lehet kiradírozni.
Ma huszonhét színt látok magam előtt. Huszonhét erős, önálló, ragyogó árnyalatot. Egy képet, amely még nem végleges – de már most is teljes.
Mert egy igazi műalkotáshoz idő kell. Figyelem. Türelem. És annak elfogadása, hogy minden szín másképp fontos.
Mögöttetek ott van minden közös emlék, ami erőt ad. Előttetek ott van minden álom, amit valóra kell váltanotok. Körülöttetek ott vannak azok, akik szeretnek benneteket. És bennetek van minden, amire szükségetek lehet.
És ha egyszer majd visszanéztek erre a képre, remélem, látni fogjátok benne mindazt, amit én most látok: értéket, erőt, és valami nagyon emberit.
Én pedig büszkén nézem ezt a képet.
Büszke vagyok minden egyes színre, és hálás vagyok minden együtt töltött pillanatért.
Köszönöm nektek. Köszönöm, 13.B.